Blog bemutatása


Szeretettel köszöntelek oldalamon!
Mi is található itt?Receptek,Mesék,
Viccek,Egészségtár,Címke nélkül mindenféle,
A legújabb bejegyzések mindig legelöl,
Nézz körül,itt is és többi oldalamon is.
Melyet a saját bloglistámban találhatod.
Örülök,hogy itt vagy,és köszönöm látogatásod.

A Vendégkönyvet oldalt találod.


2008. május 14., szerda

Az aranymadár

Az aranymadár

Élt valaha régen egy király. Gyönyörûséges kert volt a kastélya körül, s a kertben állt egy almafa, amely csupa aranyalmát termett. Mikor eljött az érés ideje, este megszámlálták rajta a gyümölcsöt, de másnap reggelre egy hiányzott belõle. Jelentették a dolgot a királynak, az meg parancsba adta, hogy minden éjjel õrséget kell állni az almafa alatt. Három fia volt a királynak. Ahogy leszállt az este, kiküldte a legnagyobbat a kertbe. Hanem éjféltájban a fiún erõt vett az álom, és reggelre megint hiányzott egy aranyalma. Másnap éjszakára a középsõ fiú volt a soros a virrasztásban, de õ se járt különben: mikor az óra tizenkettõt ütött, elnyomta az álom, s reggelre megint kevesebb lett egy almával. Harmadnap a legkisebbik fiúra került a sor. Az vállalta is az õrködést, de az apja nem nagyon bízott benne; úgy gondolta, ennek sem fog jobban sikerülni, mint a két bátyjának. A fiú azonban addig erõsködött, míg a király ki nem jelentette:
– Hát nem bánom, próbáld meg, ha olyan nagyon akarod! A fiú a fa alá telepedett, jól kinyitotta a szemét, és nem engedett az álomnak. Ahogy a toronyóra tizenkettõt vert, surrogást hallott a levegõben. Fölnézett: hát egy madár ereszkedett le a fára, arany tollazata csillogott-villogott a holdfényben. Ahogy leszállt, s éppen le akart csippenteni a csõrével egy almát, a fiú kapta a nyilát, és rálõtt. A nyílvesszõ meghorzsolta; a madár fölröppent s elszállt, de egy aranytolla lehullott. A fiú fölvette a tollat, bevitte reggel az apjának, s elmondta neki, mi történt az éjjel. A király összehívta a nagytanácsot, s ott aztán valaki nagy bölcsen megállapította, hogy egy ilyen toll többet ér, mint az egész birodalom.
– No, ha ilyen sokat ér – mondta a király –, nem is elégszem meg ennyivel, hanem az egész madarat akarom. A király legidõsebb fia útnak indult, hogy megkeresse az aranymadarat. Nem kérdezett senkitõl semmit, nem hagyatkozott, csak a tulajdon eszére. Ment egy darabig, meglátott egy erdõszélen egy rókát; lekapta a flintáját, és célba vette. Azt mondja a róka:
– Ne lõj rám, egy jó tanáccsal szolgálok érte! Te az aranymadarat keresed, és ma este egy faluba fogsz érni. Ott két fogadó van egymással szemben. Az egyik fényesen kivilágítva, s benne nagy vigalom, dínomdánom, de te ne abba térj be, hanem a másikba, akármilyen szánalmas is a külseje. "Már hogyan adhatna értelmes tanácsot egy ilyen buta állat" – gondolta a legény; meghúzta a ravaszt, de nem talált. A róka meg a lába közé kapta a farkát, és eliramodott az erdõbe. A fiú folytatta útját, és estére valóban beért a faluba, ahol a két fogadó állt egymással átellenben. Az egyikben szólt a zene, hejehuja, s dobogott a tánc; a másik nyomorúságosan, semmit érõn rúgott ki az országútra. "Ugyancsak bolond volnék, ha ebbe az ütött-kopott fogadóba szállnék, nem pedig a szebbikbe” – gondolta a legény. Be is tért, ki se jött belõle többet, ott élte világát, és megfeledkezett aranymadárról, szülõi házról, minden tisztességrõl. Telt-múlt az idõ, s otthon csak hiába várták a legidõsebb testvért, hírt sem hallottak felõle. Akkor aztán fölcihelõdött a középsõ fiú, hogy majd õ megkeresi az aranymadarat. Minden szakasztott úgy történt vele, mint a bátyjával: találkozott a rókával, de ügyet se vetett a jó tanácsára; odaért a két fogadóhoz, az egyik sötét volt, a másikból harsogott a lárma, s ennek a fényesnek az ablakában ott állt a testvérbátyja, és hívogatta, csalogatta befelé. A fiúnak sem kellett kétszer mondani: nosza, betért, s élte vígan a világát. Hogy megint telt-múlt az idõ, és a középsõ testvér se vissza nem jött, se hírt nem hallottak róla, egy szép napon a legkisebbik fiú azt mondta az apjának:
– Édesapám, rajtam a sor, hadd tegyek most én próbát! De a király nem akarta elengedni. "Minek is menne? – gondolta. – Hogyan találná meg az aranymadarat, ha a két bátyja sem találta? Meg aztán baj is érheti az úton, és nem tud magán segíteni, nincs ennek elég sütnivalója ahhoz." De a fiú addig kérlelte, míg végül rá nem hagyta a dolgot. Az erdõszélen megint ott ült a róka, s az életét kérte egy jó tanács fejében. A fiú megszánta.
– Ne félj, róka koma, nem bántalak!
– Nem is fogod megbánni – felelte a róka –, csak ügyelj mindig a szavamra. Most pedig ülj a farkamra, hogy gyorsabban haladjunk. A fiú felült, a róka meg futásnak eredt; olyan sebesen rohantak árkon-bokron át, hogy a fiúnak csak úgy fütyült a szél a füle mellett. Ahogy a faluba értek, leszállt a rókáról, megfogadta a tanácsot, s ment egyenest az ütött-kopott fogadóba; ott meghált. Másnap reggel folytatta útját. Alig ért ki a faluból, a mezõ szélén már várta a róka.
– Eljöttem, hogy kioktassalak, mit hogyan kell csinálnod – mondta. – Menj mindig egyenesen elõre, amíg egy kastélyhoz nem érsz. Egész sereg katona õrzi; de te ne törõdjél vele: aludni, horkolni fog az egész tábor. Vágj nyugodtan keresztül rajta, menj be a kastélyba, s nézd végig a szobákat; a legeslegutolsóban megtalálod az aranymadarat, közönséges fakalitkában. Dísznek mellette áll egy aranykalitka is, de vigyázz, nehogy a hitvány kalitkából kivedd a madarat, és áttedd az aranyosba, mert megadhatod az árát! Azzal a róka kinyújtotta a farkát, a királyfi meg ráült, s rohantak árkon-bokron át, hogy csak úgy fütyült a szél a fülük mellett. Odaértek a kastélyhoz. Minden úgy volt, ahogy a róka elõre megmondta. A királyfi végigment a szobákon, a legeslegutolsóban bent ült az aranymadár a hitvány fakalitkában, amellett meg ott csillogott a fényes aranykalitka; a három aranyalma pedig szanaszét hevert a szobában. A fiú azt gondolta, mégiscsak nevetséges volna, ha ezt a szép madarat ilyen ócska, nyomorúságos kalitkában hagyná; kinyitotta hát az ajtócskát, megfogta a madarat, és áttette az aranykalitkába. Abban a pillanatban éleset sikoltott a madár; a katonák fölébredtek, berohantak, és elfogták a fiút. Másnap reggel törvény elé állították, és mert semmit nem tagadott, mindent beismert, halálra ítélték. De a király kijelentette: egy feltétellel megkegyelmez neki, meghagyja az életét, és még az aranymadarat is odaadja ráadásnak, ha elhozza az aranylovat, mely még a szélnél is sebesebben jár. A királyfi nagy búsan útnak indult. Váltig tûnõdött, váltig sóhajtozott, hogy ugyan hol találhatja meg azt a híres aranylovat. Egyszer csak mit lát? Ott ült elõtte az úton a róka.
– Látod, hogyan jártál, mert nem hallgattál rám! – mondta neki. – De ne csüggedj el, majd én pártodat fogom; megmondom, miképpen juthatsz el az aranylóhoz. Menj egyenesen, míg egy kastélyhoz nem érsz; ott áll a ló az istállóban. Az istálló elõtt egy sereg lovászfiú hever, hanem az mind mélyen alszik és horkol, bátran kivezetheted az aranylovat. Egyre azonban vigyázz: ha fölnyergeled, az ócska szerszámot tedd rá, ne a mellette függõ aranyosat, különben megjárod. Azzal a róka kinyújtatta a farkát, a királyfi ráült, és rohantak árkon-bokron át, hogy csak úgy fütyült a szél a fülük mellett. Minden úgy volt, ahogyan a róka elõre megmondta; a királyfi bement az istállóba, s ott találta az aranylovat. Fogta a kopott fanyerget, rá akarta tenni, aztán meggondolta magát. "Csak nem szégyenítem meg ezt a szép állatot ezzel az ócskasággal! Jó szerszám való erre." De amint fölvetette hátára az arany nyerget, a ló azonnyomban hevesen nyihogni kezdett. A lovászok fölébredtek, megragadták; és fogságba hurcolták a királyfit. Másnap reggel a bíróság halálra ítélte, de a király kijelentette: megválthatja az életét, s ráadásul még az aranylovat is megkaphatja, ha elhozza neki az aranykastélyból a világszép királylányt. A fiú nehéz szívvel indult útnak. Alig ment egy keveset, máris várta a róka.
– Megfogadtam, hogy leveszem rólad a kezemet – mondta –, de megesett a szívem a sorsodon; még ez egyszer segítek rajtad. Ez az út egyenest az aranykastélyhoz vezet. Estére fogsz odaérni. Éjszaka, ha minden elcsendesedett, lemegy a királylány a fürdõházba, fürdeni. Mikor be akar lépni, elébe ugrasz és megcsókolod. Akkor aztán viheted, ahová akarod: mindenüvé veled megy. Hanem egyre vigyázz: meg ne engedd. hagy elõbb elbúcsúzzon a szüleitõl, különben megjárod. Azzal a róka kinyújtotta a farkát, a királyfi ráült, s rohantak árkon-bokron át, csak úgy fütyült a szél a fülük mellett. Megérkeztek az aranykastélyhoz. Minden úgy történt, ahogyan a róka elõre megmondta. Megjött lassan az éjfél, körös-körül minden mély álomba merült, a szép királylány pedig lesétált a fürdõházba. Akkor a királyfi elõugrott a bokrok mögül, és megcsókolta.
– Tudom, veled kell mennem – mondta a királylány –, nem is ellenkezem, indulhatunk, amikor akarod. Csak egyet kérek tõled, engedd meg, hogy elõbb búcsút vegyek a szüleimtõl. A fiú eleinte hallani sem akart róla, de a királylány sírva-ríva könyörgött, még a lába elé is letérdelt; így hát a végén mégis engedett neki. A királylány fölszaladt a palotába, odament az apja ágyához, s abban a pillanatban fölébredt a király, föl az egész kastély. A fiút elfogták, és tömlöcbe vetették. Másnap reggel ítélõszék elé vezették, és kimondták rá a halált.
– Neked immár véged – mondta a király –, elnyered a vakmerõséged jutalmát. Hanem egy módon mégis megtarthatod az életedet. Van itt az ablakom elõtt egy hegy, amely nagyon zavarja a kilátást. Ha azt egy hét alatt elhordod, kegyelmet kapsz, és ráadásul a lányomat is neked adom. A királyfi tüstént dologhoz látott. Ásott, lapátolt látástól vakulásig; de mikor az utolsó elõtti napon is csak akkora volt a hegy, mint annak elõtte, búnak adta a fejét, és letett minden reményrõl. Az utolsó estén azonban egyszerre csak megjelent elõtte a róka.
– Nem érdemled meg, hogy törõdjem veled, de csak eredj, feküdj le, és aludd ki magad, a többit bízd rám. A királyfi másnap reggel, ahogy fölébredt, tüstént kinézett az ablakon: nyomát se látta a hegynek. Örvendezve szaladt a királyhoz, és jelentette, hogy teljesítette a föltételt. A király mit tehetett mást? Szavának állt, s neki adta a lányát. Útra keltek hát kettesben, mentek, mendegéltek; egyszer csak elébük toppant a hûséges róka.
– A javát megkaptad – mondta –, de az aranykastélybeli királylányhoz aranyló is tartozik ám!
– Hát azt hogyan szerezhetném meg? – kérdezte a királyfi.
– Azt is megmondom, figyelj a szavamra – felelte a róka. – Elõször vidd el szépen a királylányt a királyhoz, aki az aranykastélyba küldött. Nagy öröm lesz, szívesen odaadják neked az aranylovat, ki is vezetik eléd. Te csak ülj föl rá, búcsúzóul sorra kezelj végig mindenkivel. Mikor a királylányra kerül a sor, jól fogd meg a kezét, kapd föl a nyeregbe, azzal illa berek! – vágtass el, senki nem ér a nyomodba, mert az aranyló még a szélnél is gyorsabb. Így is történt minden. Mikor aztán a királyfi javában vágtatott az aranylovon a királylánnyal, egy berek szélén egyszer csak feltûnt a róka, és intett nekik, hogy álljanak meg egy szóra. Most hozzásegítelek az aranymadárhoz is – mondta. – Ha közelébe érsz a kastélynak, ahol a madár lakik, tedd le a lányt, majd én gondját viselem. Te rúgtass be az aranylovon a kastély udvarára; nagy öröm Lesz, szívesen odaadják, ki is hozzák neked az aranymadarat. Ahogy kezedbe kaptad a kalitkát, vágtass vissza hozzánk, s vedd föl megint a királylányt. Ez is megtörtént. Mikor aztán a királyfi haza akart térni a kincseivel, elé állt a róka, és azt kérdezte:
– Hát nekem mi lesz a fizetségem, amiért megsegítettelek?
– Mit kívánsz? – kérdezte a királyfi.
– Ha odaérünk az erdõszélre, lõj agyon, és vágd le a fejemet meg a lábamat.
– Szép hála volna! – mondta a királyfi. – Ezt én nem tehetem meg.
– Hát ha nem akarod, el kell hagynom téged – mondta a róka –, de mielõtt elválunk, adok még egy jó tanácsot. Két dologra ügyelj: akasztófáról sose végy húst, kútkávára sose ülj. Azzal eltûnt az erdõben. "Furcsa egy állat! – gondolta a fiú. – Mi nem jut eszébe! Ki venne húst akasztófáról? S arra se támadt még soha kedvem, hogy a kút kávájára üljek." Továbblovagolt a világszép királylánnyal. Útjuk azon a falun vitt át, ahol a két testvére élte világát. Nagy lárma, zsibongás fogadta a királyfit, s mikor tudakozódni kezdett felõle, mi az oka a sokadalomnak, azt felelték:
– Két gonosztevõt visznek akasztani. A királyfi közelebb ügetett a vesztõhelyhez. Két halálra ítélt állt az akasztófa alatt; a hóhérok éppen készültek a nyakukba akasztani a kötelet. A királyfi megismerte bennük a két bátyját. Míg õ odajárt, mind egy fillérig elverték a vagyonukat, aztán mindenféle gonoszságot mûveltek, s most azért kellett volna lakolniuk. A királyfi jó testvér volt, megesett a szíve a sorsukon, odaléptetett aranylován a bírói emelvényhez, és megkérdezte:
– Nem lehetne megszabadítani ezeket a rabokat?
– Lehetni éppen lehet – felelték –, ha valaki kiváltja õket. De ugyan ki pazarolná ilyen gazfickókra a pénzét? A királyfi azonban letette értük a váltságdíjat.
– Nem érdemlik meg a szabadulást – mondta a bíró –, de hát ez a re dolgod, vidd õket, amerre akarod; csak már ne is lássuk a környékünkön a mihasznákat! Így hát együtt mentek tovább, a három testvér meg a királylány. Csakhamar beértek abba az erdõbe, ahol elõször találkoztak a rókával. Keményen tûzött a nap, de a lombok alatt kellemes hûvös volt. Azt mondta a legidõsebb testvér:
– Telepedjünk le itt a kútnál, együnk-igyunk, pihenjünk! A királyfi beleegyezett, s ahogy beszélgetni kezdtek, oda se gondolt, csak leült a kút kávájára, mert nem gyanított semmi rosszat. Akkor a két bátyja hátulról belelökte a kútba. Fogták a királylányt, a lovat meg a madarat, és hazamentek az apjukhoz.
– Nemcsak az aranymadarat hozzuk ám! – dicsekedtek. – Megszereztük az aranylovat meg az aranykastélybeli királylányt is! Volt is nagy öröm a háznál! Hanem az aranyló nem akart enni, az aranymadár nem akart fütyülni, a királylány meg csak ült, ült és sírdogált. A legkisebbik testvérnek azonban nem történt semmi baja. A kút kiszáradt; ahogy belökték, puha mohára esett, s minden tagja ép maradt, de kimászni sehogyan sem tudott. Ám a hûséges róka most sem hagyta cserben. Beugrott hozzá a kútba, megszidta, amiért nem fogadta meg a tanácsát, s azt mondta:
– Mégse hagyhatlak itt; várj csak, kisegítlek a napvilágra. Meghagyta neki, hogy jól kapaszkodjék a farkába, s így aztán kihúzta.
– Hanem ezzel még nincs vége a veszedelemnek – mondta. – A bátyáid nem voltak biztosak a halálodban, hát mindenfelé õrszemeket állítottak az erdõbe, és meghagyták nekik, öljenek meg, ha meglátnak. Éppen egy szegény ember üldögélt a közelükben az árokparton. A királyfi ruhát cserélt vele, és így szerencsésen bejutott az édesapja udvarába. Nem ismerte meg senki; de az aranymadár elkezdett fütyülni, az aranyló elkezdett enni, a világszép királylány pedig fölhagyott a sírással.
– Hát ezt meg mire véljem? – kérdezte a király.
– Nem tudom – felelte a királylány –, de eddig olyan szomorú voltam. most meg olyan vidám vagyok. Mintha megjött volna az igazi võlegényem. És rendre elmondta a királynak, mi minden történt az úton, pedig a két idõsebb testvér megfenyegette, hogy halálnak halálával hal meg, ha csak egy árva szót is elárul. Akkor a király összehivatta a kastély apraját-nagyját. Megjelent a legkisebb királyfi is, rongyos útszéli koldus képében. A királylány nyomban megismerte, és a nyakába borult. A két elvetemült testvért ott helyben elfogták és kivégezték, a legkisebbik királyfi pedig feleségül vette a világszép királylányt, és õ lett az öreg király egyetlen örököse. Hát szegény rókával mi lett? Telt-múlt az idõ; egyszer a királyfi megint kiment az erdõbe vadászni. A sûrûben váratlanul elébe ugrott a róka.
– Neked mindened megvan, amit csak kívánhatsz – mondta –, de az én balsorsom csak nem akar véget érni, pedig kiválthatnál belõle! És megint kérve kérte, lõje agyon, s vágja le a fejét meg a lábát. A királyfi végre ráállt a dologra. Amint megtette, a róka nyomban emberré változott, és ez az ember nem volt más, mint a világszép királylány testvére. Megszabadult a varázslattól, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Jakob Grimm - Wilhelm Grimm

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm hozzászólásodat.