Blog bemutatása


Szeretettel köszöntelek oldalamon!
Mi is található itt?Receptek,Mesék,
Viccek,Egészségtár,Címke nélkül mindenféle,
A legújabb bejegyzések mindig legelöl,
Nézz körül,itt is és többi oldalamon is.
Melyet a saját bloglistámban találhatod.
Örülök,hogy itt vagy,és köszönöm látogatásod.

A Vendégkönyvet oldalt találod.


2010. április 18., vasárnap

A kiskondás

Hol volt, hol nem volt, volt az Óperenciás-tengeren túl, az üveghegyeken innen, volt egyszer
egy szegényasszony. Volt annak egy fia. Malacot őrzött volna, ha őrzötte volna, mert csak kárt
csinált mindenütt. Nem tudták hasznát venni, nem vált be kondásnak sem. Hiába próbált vele
az anyja akármit, mindegy volt annak.
Hát ez a teddlenerontsd kondásgyerek meghallotta egyszer, hogy a király annak adja a lányát;
aki úgy el tud bújni, hogy az ő lánya nem találja meg.
- No, kiskondás! – mondta magában – most mutasd meg, ki szült! Sokat nyerhetsz egy kis
ügyességgel!
Fel is szedelőzködött, kért egy tarisznya hamubasült pogácsát, nyakába kanyarította a cifra
szűrét, avval elindult.
Ment, ment, mendegélt, árkon-bokron, hegyen-völgyön keresztül, hol erdőben, hol sík földön.
A pogácsa is fogytán volt már, de csak nem talált még a király kastélyára. Megy megint egy
álló hétig, már az utolsó pogácsát is megette, de még semmit sem lát. Szomjas is volt már,
olyan volt a nyelve a nagy szárazságtól, mint a felvert galuska.
- Mit csináljak már? Éhen vesszek? Ha ezt tudom, el se indultam volna.
Ahogy megy, nagy sokára talál egy kutat. A vályúján ült két fehér galamb. Odamegy.
- No, két fehér galamb! Én most titeket megeszlek, mert majd meghalok éhen!
Azt mondja a két fehér galamb:
- Ne egyél meg, kiskondás! Inkább húzzál nekünk egy veder vizet szomjasak vagyunk nagyon.
Jótét helyébe jót várj!
Úgy rimánkodott neki a két galamb, hogy nem ette meg őket. Odament a kút kávájához,
húzott nekik egy vederrel, azután maga is jóllakott a jó hideg vízzel.
Avval ment tovább.
Hát szomjas már nem volna, de a hasa, az morgott, mint egy láncos kutya. Amint épp egy nagy
pusztaságban vándorolt, talált megint valakit: egy sánta rókát.
- No, sánta róka! Akármi legyek, ha téged meg nem eszlek!
Könyörgött a sánta róka is, hogy ne egye meg: a kisfiának visz éppen egy kis ennivalót.
- Jótét helyébe jót várj, kiskondás! Majd segíthetek én még terajtad!
A kiskondásnak már dülledt a szeme a nagy éhségtől, de nem bántotta. Gondolta, hogy majd
visszafizeti az még az ő jóságát!
Csetlik-botlik tovább a kiskondás. Szántáson, vetésen, tarlón, parlagon vitt az útja. Összekotorászta
már az utolsó morzsát a tarisznyából, azt is megette. De mi volt az annak az éhes
hasnak! Jobbra dőlt, balra dőlt, már azt hitte, sohasem ér oda, ahová akar.
Utjában akkor messziről meglátott egy nagy tavat. Ő bizony megnézi hátha lesz ott valaki,
valami. Lemegy a partjára, hát ott látja, hogy a víz szélében vergődik egy kis hal.
Odakap nagy mohón, felveszi a vízből a kis halat. De az azt mondja neki:
- Ne egyél meg, kiskondás, megszolgálhatom én még a te jóságodat!
Nézte a halat sokáig a kiskondás; szép volt nagyon, a pénze csak úgy ragyogott, csillogott,
ahogy rásütött a nap. Megsajnálta, és visszatette a vízbe.
Huncut dolog az éhség, nyomon követi az embert. A kiskondás bánta már, hogy útra kelt. De
már mindegy. Ha ég-föld összeszakad is, már nem fordul vissza.
Ment, ment tovább. Hát megint talál egy kutat vályúval, a vályún két fehér galambot:
- No, már nem tesztek bolonddá! Nem nézek már se istent, se embert megeszlek benneteket!
Rimánkodott a két fehér galamb, hogy csak most az egyszer ne egye meg őket, majd megszolgálják
még a jóságát.
- Ugyan, ugyan, csak ki akartok rajtam fogni. Én meg, mint a bolond hallgatok rátok! De azt
bezzeg nem látjátok, hogy már felfordulok éhen!
Meg akarta fogni a galambokat, de azok rimánkodtak, esedeztek neki. Utoljára aztán mégsem
bántotta őket. Húzott nekik egy vödör vizet, nyelt ő is egy nagyot a vederből, avval
továbbment.
De már igazán azt hitte, hogy nem ér oda. Ebbe az éhségbe el kell pusztulni! Már maga sem
tudta, mióta, csak azt tudta, hogy nagyon régen úton van már. Beletörődött a sorsába, most
már káreszkuresz, ahogy lesz, úgy lesz.
Nagy sokára mégis elért a kastélyhoz.
A kapuban ott állt a király. A kiskondás illendően odaköszönt neki, s a király el is fogadta:
- Hát hol jársz erre, te kiskondás, ahol még a madár se jár? Mi keresnivalód van itt?
Elsorolja aztán a kiskondás, mivégről jár ő erre. Bizony nagyon is ide igyekezett, merthogy azt
hallotta, hogy a király annak adja a lányát, aki el tud bújni előle. Megpróbálkozik ő is, hátha
lenne valami sikere a vállalkozásának.
- Jól van, fiam, jól van! – mondta a király. – De látod-e, itt van kilencvenkilenc emberfej a
karón. Te leszel a századik, ha nem tudsz elbújni.
A kiskondásba nem szakadt bele a madzag, csak azt mondta:
- Majd lesz valahogy!
Bementek a házba. A kiskondás először is azzal állt elő, hogy bizony ő már nagyon éhes,
vessenek neki egy kis maradékot.
Adtak neki annyit, amennyi belefért.
Másnap, ahogy felkelt, megy be hozzá a király, hogy bújjék már el, míg a lánya föl nem kel,
mert ha fölkelt, nemigen tud előle elbújni.
Kászálódik a kiskondás, kászálódik, egyszer csak ott látja az első két fehér galambot. Kinyitja
az ablakot, azok azt mondják:
- Gyere, rögtön elviszünk!
A kiskondás sem húzódott soká. Rájuk bízta magát, azok meg uzsgyi! Mentek vele, mint a
szél, egyenest a nap háta mögé.
Felkészült a királykisasszony is. Lement a kertbe, leszakította a legszebb rózsát, perdült egyet
a sarkán, és így kiáltott:
- Gyere elő, kiskondás! Ott vagy a nap háta megett!
Hű, ette a méreg a kiskondást, meg félt is! De mit csináljon a nap háta mögül, és ment
egyenesen a konyhába.
Megvirradt a másnap. Felkel a kiskondás. Ránéz az ablakra, a sánta róka már ott ágaskodott,
most az várta. Felkészült hirtelen, kinyitotta az ablakot, megy el a rókával.
A róka levitte őt hétszer olyan mélyre a föld alá, amilyenre ásni lehet.
Kimegy a királykisasszony a kertbe, leszakítja a legszebb rózsát, perdül egyet a sarkán.
- Gyere elő, kiskondás, a föld hét mélységéből!
Mit volt tenni, a kiskondás előbújt onnan is.
Harmadnap a kishalhoz ment el a tóba. Az levitte a tó egyik szögletébe.
Ide már nem ér el a szeme világa! Itt találjon meg!
De a királykisasszony, ahogy lement a kertbe, leszakajtotta a rózsát, perdült egyet a sarkán, s
mindjárt hívta a kiskondást a tó fenekéről.
- Hát végem van! Az van! Már az enyém a századik karó! – mondogatta a kiskondás. – Már ha
háromszor megtalált, negyedszer se tudok én úgy elbújni, hogy rám ne akadjon!
Lefeküdt, hogy majd elalszik, kipiheni magát, de nem bírt ám sem aludni, sem pihenni. Csak
hánykolódott, veckelődött.
Másnap virradóra ott lát az ablakán két fehér galambot. Ahogy azok őt meglátták, az egyik
mindjárt elszállt, a másik ott maradt.
Beereszti a galambot. A galamb azt mondja neki:
- Gyere sebesen! Változzál át egy szép rózsává, én is azzá változom.
Úgy is lett. A kertben már délelőttre minden bimbó gyönyörűen kifeslett. Itt is, ott is szebbnél
szebb virágok virítottak.
Lejön a királykisasszony, keresi a legszebb rózsát, hát kettőt egyformának talál. Leszakítja
mind a kettőt, és a keblére tűzi.
Perdült egyet a sarkán, de már nem látta a kiskondást. Perdül még egyet, akkor sem látja!
- No, apám, nem látom a kiskondást. Úgy elbújt, hogy nem találok rá!
- Dehogynem, dehogynem! Perdülj még egyet a sarkadon, hátha meglátod!
Perdült a lány harmadszor is, de perdülhetett volna akárhányat, úgysem találta volna meg a
kiskondást.
Akkor a lány kebléről az egyik rózsa galamb formájában elszállt, a másik meg a kiskondássá
változott.
A királylány csak nézett, hogy maga előtt látta a kiskondást.
Akkor a kiskondás magához ölelte a lányt.
- Szívem szép szerelme! Én a tied, te az enyém! Ásó-kapa válasszon el egymástól!
Megölelték, megcsókolták egymást. A kiskondásból még hétszerte szebb legény vált. Olyanok
voltak ott egymás mellett, mint a bokrétába kötött virág. Azután lagzit tartottak, boldogok
lettek.
A kiskondásból olyan finom ember lett, akár a párja; a lányból meg olyan dolgos, szép
asszony, amilyen a kiskondásnak kellett. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm hozzászólásodat.